A mágneses rezonancia képalkotás (MRI) fizikai alapja a mágneses magrezonancia (NMR) jelensége. Annak érdekében, hogy a „nukleáris” szó ne keltsen félelmet az emberekben, és kiküszöbölje a nukleáris sugárzás kockázatát az NMR vizsgálatok során, a jelenlegi akadémiai közösség a magmágneses rezonanciát mágneses rezonanciára (MR) cserélte. Az MR-jelenséget Bloch a Stanford Egyetemről és Purcell a Harvard Egyetemről fedezte fel 1946-ban, és 1952-ben elnyerték a fizikai Nobel-díjat. 1967-ben Jasper Jackson kapott először állatok élő szöveteinek MR-jeleit. 1971-ben Damian, a New York-i Állami Egyetem munkatársa felvetette, hogy lehetséges a mágneses rezonancia jelensége a rák diagnosztizálására. 1973-ban Lauterbur gradiens mágneses tereket használt az MR-jelek térbeli pozicionálásának problémájának megoldására, és megszerezte az első kétdimenziós MR-képet vízmodellről, amely megalapozta az MRI alkalmazását az orvostudományban. 1978-ban született az első mágneses rezonancia képe az emberi testről.
1980-ban sikeresen kifejlesztették a betegségek diagnosztizálására szolgáló MRI szkennert, és megkezdődött a klinikai alkalmazása. A Nemzetközi Mágneses Rezonancia Társaság hivatalosan 1982-ben jött létre, felgyorsítva ennek az új technológiának az orvosi diagnosztikai és tudományos kutatási egységekben való alkalmazását. 2003-ban Lauterbu és Mansfield közösen elnyerték a fiziológiai és orvosi Nobel-díjat a mágneses rezonancia képalkotás terén elért fő felfedezéseik elismeréseként.
Feladás időpontja: 2020. június 15